Egy kis magyar (i)gazság

Nem gondoltam volna, hogy még egyszer felverem az erdő csendjét itt, ezen a rég elfeledett blogon. Most mégis megteszem, mert ez valahogy kikívánkozik belőlem:

Volt egyszer, hol nem volt egy fél Wayne Chapman. Egyszer régen ő a két fél Wayne Chapman egyik fele volt, de aztán összeveszett az ikertestvérével, aztán meg kibékült, (ezt sokszor csinálták ám!) de végül is a másik fel elutazott Új Zélandra, így hát ő „félbe” maradt itthon. Nos egyszer ez a Félcsepmen elment moziba az új gazdag meg a régi jó barátaival, mert mindannyian nagyon szerették a „Sztár trükköt”. Történt az, hogy másik hősünk, a magyar sci-fi sokat próbált legkisebb fiúja, Anthony Sheenard (ő leggyakrabban egy maga egy egész Sheenard) szintén elment a moziba, méghozzá egy bemutatóra, mert ő is nagyon szerette volna látni azt a „Sztár trükköt”. Megpillantotta ő egyszeriben a régi ismerősét, a Félcsepment. Oda is ment hozzá és azt mondta kezet nyújtva: Szervusz kérlek, Gáspár András!
Mire Félcsepmen azt mondta neki, mókás gömb fejét mintegy előre lódítva, hogy vészterhes mondókájának imígyen is nyomatékot adjon: Elmész te a picsába!
Sheenardunk sem rest, mint a frappáns visszavágások nagymesterének legkisebbik fia, így szól: Elmész akkor te is a picsába!
Félcsepmen megdühödött azon, hogy a jól kitalált ötletét (a picsábamenőset) máris lenyúlták, a tettek mezejére lépett, és nagy krumplisnudli forma ujjaival Sheenard szemüvegébe kapaszkodott, melyet szörnyű tenyerében összetördelt, majd mintegy három centimétert nőve a fene nagy elégedettségtől, a morzsalékot Sheenard ünögébe gyömöszölte, majd nagy dérrel és dúrral elsétált, mint aki jól végezte Olgát. Sheenard csak állt ott, mint pingvin a hóviharban, és azon tűnődött: „Hát hogy a radai rossebbe nézem meg így most azt a Sztár trükköt?”
Mint látható, Félcsepmen milyen körmönfont és leleményes gonosz tervet eszelt ki. Szerencsére a jó tündér egy szervező hölgy képében jelent meg, hogy a jó mesehőst kihúzza a csávából, segített összekanalazni a földről az „orrablak” romjait, és hősünkön is, mint Harry Potteren segített a ragasztószalag…

Félcsepment később a rendőrség beinvitálta, és kérte, hogy adjon számot garázda magatartásáról. Ő imígyen mesélte el ezt a történetet, melyet két barátja is szent esküvésével megerősített (Deltavision Pali és Réjó száll igen):
Éppen várakozának hőseink az mozi nyitására, mikorishogynem elősündörög egy fertelmes alak, kezét nyújtogatja, fogát csattogtatja, nyüszög, morog. Dicső hőseink felszólíták őt először: Távozz innen, mert szívünknek nem vagy kedves! (Milyen gyanúsan udvariasak?)
A lény csak nem távozik, tovább sündörög, szuszog, szavaival hősünket illeti…
Másodszor is szólának néki: Távozz innen, mert szívünknek nem vagy kedves! (Még inkább milyen gyanús, hogy ilyen udvariasak?)
Node harmadszor már a hősi bárdok megalkotója, a második szintű ad&d-s Tier nan Gorduin gazdája összevonja szemöldökét: Hát ha nem mész el innen, te nép, leveszem a szemüvegedet, és az inged zsebébe helyezem nagy műgonddal, hogy legalább te ne láthassál minket, ha már nem mégy el innét a sok udvarias felszólítás hatására! …és így is tett.
A rendőrségre magukkal invitált démon-tanonc (ügyvédbojtár) azt is vélelmezni, mi több sugalmazni akarta, hogy Sheenard később elsompolygott, és a mozielőadás előtt saját magának szánt szándékkal tördelte össze a szemüvegét, hogy a gyanút a lektűr irodalom hősére terelje, és aljas váddal illethesse őt minden fórumon és médiában. Pfuj!

Kedves gyermekek, a tanulság csak ennyi: Hiába van igazad, ha nincs a környéken néhány régi vagy új barát (hamis) tanúnak, akkor bíz hiába van igazad, mert bizonyítani azt nem tudod… Mit ér hát egy szájból az igaz szó, ha három torokból süvöltik a hazugságot ellene?

Lelkünk tükre?

Az én kis drágám (igen, a feleségemről van itt szó), azt tartja, hogy mindenki úgy él, ahogy játszik, és úgy játszik, ahogy él. Ezt persze a Vampire the Eternal Struggle (egyébként nagyszerű) játékkal kapcsolatban jegyezte meg. Szerintem igaza volt. Azon gondolkodtam, meg is támogatom ezt az eszmefuttatást egy régi mesével:

Történt is egykoron, hogy (mit adnak az  istenek) M.A.G.U.S. szerepjátékot játszottunk. Rajmund barátom mesélt, Róbert, a kedvese Móni és Rajmund szíve hölgye: Kriszti, valamit jómagam voltunk a történet hősei. Illetve még ott volt velünk Balambér, a mesélő által megformált NJK fegyverhordozó, aki itt a modern korban valahogy eképpen jellemeznék: A cipőmérete túlnőtte az IQ-ját. Egy szó, mint száz, Balambér, buta volt, mint a szén.

- Látod Balambér, ott vagyunk, ahol még a madár se jár! - Törte meg Miklós lovag a csendet több óra hosszú lovaglás után. A hű fegyvernök sandán felpislantott az égre, és butaságtól fátyolos, ámde határozott hangon kijelentette: “De jár!” - és, hogy kimerítő szózatának nyomatékot adjon, az égre bökött kacska kezével, ahol éppen egy magányos sólyom rótta köreit, majd eltűnt a közeli dombok mögött. Miklós felsóhajtott. Értette már, hogy Domvik jámbor szolgái miért röhögték tele az érkezésekor lekapott sapkájukat, mikor meglátták a rendház udvarán Balambér társaságában. Igazából a jámbor népség társasága egyfajta penitenciaként volt értékelhető egy idő után, mert a fátyolos tekintetű fegyvernököt neve alapján Miklós, maga választotta kísérőjének, tekintettel arra, hogy az írnok kimutatásai szerint ő járt legkevesebbszer a rendház falain kívül. A hosszú út megedzi a jellemet. “Biztos sokat beszélgetünk majd filozófiáról, vagy akár az egyszerűbb népek megannyi témáiról…” - gondolta Miklós. Keserűen belátta, hogy tévedett, bizony már az első fertályóra után. De hát Domvik útjai kifürkészhetetlenek… Hamarosan felbukkant a domb mögötti keresztútnál két csinos hölgy lóháton. Az egyikük karján az előbb látott sólyom ült békésen. Megigéző szépségük sem feledtette a lovaggal a jó modort, és az etikettnek megfelelően köszöntötte a hölgyeket, majd be is mutatkozott. A két hölgy kalandozó volt. Hogy miféle, az csak később derült ki, amikor  a kaland során mindketten megcsillantották sokrétű tudásukat. (Bizony igen hatékony páros egy fejvadász és egy boszorkány, ha összeszokott magabiztos csapatot alkotnak… ) Mindannyian látták, hogy hamarosan nagy vihar készülődik, ezért sietve egy közeli sziklás szurdokhoz lovagoltak. Gro-ugon felett nem tréfa, ha vihar kél, mert a fellegek olyan zajjal ütköznek össze az égben, mint Darton páncélkesztyűs kezei, amint megtapsol egy ügyes lovagot a mennyei lovagi tornán. A szélvihar megelőzte az esőt és a villámokat, tépte, szaggatta az utazók ruháit, csak a sziklaszurdokban találtak tőle némi védelmet. A hasadék oldalán egy barlangnyílást fedeztek fel hőseink (és kicsivel utána már Balambér is). Ahogy nagy sietve menedéket akartak keresni odabent, egy fekete köpenyes, sötét láncinggel kiegészített bőrpáncélt viselő férfi jelent meg a barlang bejáratában: Ide ugyan be nem teszed a lábad! - húzta ki magát a lovaggal szemben. - És megtudhatnám kedves uram, hogy miért? - Mert itt én lakom! (Egyébként nagyjából két perccel előttünk érkezett, szintén menedéket keresve.) - No de hát itt Gro-ugon elhagyatott vidékén? - képedt el a lovag. - Hát igen kicsit félre esik a város forgatagától, de szép a kilátás. - Felelte az idegen, miközben ramiéráján nyugtatta a kezét. - Esetleg ha megvendégelné a hölgyeket, valamint Domvik megfáradt szolgáját és annak útitársát?  (Az utitárs eközben bambán meredt maga elé, és önfeledten túrta az orrát… ) - Nem! - jött a teljesen egyszerű válasz. - Nézze uram, nem szeretnénk idekint megvárni ezt a szörnyű vihart, ha némi pénzért megengedné, hogy megszálljunk önnél… Kapzsiság villant a fejvadász tekintetében: - Fejenként egy arany! - jelentette ki. - Ja és minden páncélozott lóért is egy! - fűzte hozzá gyorsan. A lovag rezzenéstelen tekintettel számolta le a férfi tenyerébe az öt aranyat.  -  Fáradjanak beljebb! - nyájaskodott az újsütetű vendéglátó, olyan vigyorral az arcán, melyet még egy hétpróbás kiélt öreg róka is elsápadva csodált volna meg…

A játék a lélek tükre. Vagy inkább a trükkje?

Elfeledett (B)irodalmak

Viharos széllökések söpörtek végig a hideg pesti utcákon. A szemét szárnyra kapott és körtáncot lejtett, végig az Andrássy úton. Csak úgy keringőzött, polkázott és foxtrottozott a sok eldobott hulladék. Hamburger-csomagolóanyagok, nejlonzacskók, pillepalackok és csoki papírok járták önfeledt táncukat. Pont, mint az operabál, gondoltam. Na jó, talán egy kicsit erős volt a párhuzam, amivel kis hazánk üzleti és társadalmi elitjét illettem. Ha egy kis önvizsgálatot tartok, azonnal megtalálom az irigységet, nem is kell túl mélyre ásnom. Mielőtt azonban kedves blog olvasó a „Brian életéből” ismert kőárushoz fordulnál, hogy vegyél „két hegyeset és egy laposat”, jobb ha te is elgondolkodsz azon, hogy irigyelnéd-e a milliárdosok gondjait és gondtalan semmittevését. Megvolt?Jó, akkor azt hiszem egy kavics sem repül felém, hogy halálra kövezzen az egyik keresztény főbűnért…   Erről viszont eszembe jutott egy történet:

Történt, hogy a D megvetette a lábát a magyar piacon, előnyös megállapodást kötve a Beholderrel a Wizards of the Coast termékek disztribúciós jogának megosztásáról, majd később átvételéről. (Pont mint az amőba, körbekerít az állábaival, aztán ha nem figyeltél már be is kebelezett.) Ez azután történt, hogy egy Amerikából hazánkba szakadt kínai származású csehszlovák (Ez nem vicc! – illetve ha belegondolunk, nagyon is az…) Douglas Wong úr elengedte a magyar gyeplőt. A D-nél futott a szekér. Jött az ötlet: Ne csak terjesszük és árusítsuk, de készítsünk mi is a Wizardsos cuccot. Adjunk ki könyvet!  A WotC akkor falta fel éppen a D&D tulajdonosát a TSR-t és vele együtt a nagy múltú szerepjáték minden aspektusát. Kövérnek és boldognak hitte magát, mint a muréna a tengermélyi barlangjában. Nem sejtette még, hogy hamarosan a Hasbro feliratú nagy fehér cápa gyomrában végzi… Így ment ez itt is, mint mindenhol. Lásd még a kishalas-nagyhalas közhelyt. A WotC amcsi cég, nem kis pénzbe kerül őket meglátogatni. Szerencsére kapóra jött, hogy ők is ott tobzódnak majd a legnagyobb európai könyves eseményen: a frankfurti Könyvvásáron. Oda azért már határozottan olcsóbb volt a repjegy, foglaltam is magamnak egyet izibe’, meg egy igen szerény kis szállást a belváros peremén, az arab  és kínai árusok utcájában. Meg is lepett, hogy ezek már itt is megtapadtak, mint a moha a fák északi felén. A hétvége gyorsan telt, szombaton majdnem sírós toporzékot kaptam, mikor az egyik kiállító minden könyörgésem ellenére sem adta el nekem semmi pénzért a Luis Royo Tarot-t. Azt mondta nincs több nála, de majd hétfőn megvetem a boltjában a „habenzizűrzavar” strasszén. Kösz, gondoltam addigra én már úgy itt hagyom ezt a várost, mint gyorsvonat a rinocéroszt. Na mindegy, elszorult torokkal kúsztam oda a WotC standjához kínos pontossággal. A „Made in USA” mosollyal fogadtak. Nem ettek előtte mákot, így nem volt olyan zavaró, hogy láttam szinte mind a 32 fogukat… Laza beszélgetéssel kezdtük, hogy mit olvastam mostanában, és melyik a kedvenc fantasy könyvem. Na ez az énterepem, gondoltam, és szorongásom úgy oldódott, mint aranyhal a királyvízben. Nagy vigyorogva játszottam  ki ütőkártyáimat, emlegetve a TSR-os „Pools of Drakness” című könyvet, mint „ultimate” nagy kedvecet (A könyv egyébként tényleg RLZ).  Amikor pedig a bemutatópolcukra tévedt a tekintetem és sorban elkezdtem beszélni az ott sorakozó könyvekről. Nagyrészt olvastam őket, vagy az előző részüket. Csacsogtunk. Megkérdeztem, hogy mi a helyzet az kiadással. Erre rám vigyorogtak, és azt mondták, hogy majd küldik a szerződést, és elsőre a Magic kártyajáték mesehátterét elbeszélő könyvekkel kezdjünk, amelyekben valami Mishra meg Uzra nevű kattant varázslók harcolnak egymással életre-halálra. Megtehették, hiszen édestestvérek voltak… De hát nem kérdeznek semmit?Nem, mondták, már mindent megbeszéltünk, tudják, hogy jó kezekbe kerül nálunk a dolog. Hát erre én olyan fenemód büszke lettem, hogy majd kirepedtem, mint szolgabíró fenekén a posztónadrág. Nagy boldogságomban a tárgyalás végeztével egy telefonhoz rohantam, és elújságoltam R-nek a nagy hírt. Ő is örült, és azt mondta, hogy majd hétfőn a cégnél mindent megbeszélünk. Kiügettem a reptérre (szigorúan tömegközlekedéssel), és befaltam egy fűrészpor ízű német szendvicset egy üveg „avilágonmindenholegyformaízű” Coca-colával. Maradt 40 márkám. (Bizony nem tegnap volt ez!). Gondoltam nem tapsolom el itt valami fölöslegesre, lesz annak még otthon helye. Röpcsi haza, másnap büszkén mesélek mindent. A beszélgetés végeztével megemlítettem, hogy maradt még negyven márkám, mire R azt válaszolta: „Jó, akkor add ide!” – és felém nyújtotta lapát tenyerét. Úgy álltam ott, mint akit egy párnacsata közben véletlenül párna helyett egy beszappanozott gumilábtörlővel vágtak pofán. Szó nélkül odaadtam. Kisétáltam az üzlet-irodából, és megpróbáltam kiöblíteni azt keserű bakelit-ízt a számból egy a szomszéd boltocskából származó kis üveg „hálistennekittisugyanolyanízű” Coca-Colával. Azon gondolkodtam, hogy ÉN hol rontottam el.

Évekkel később, amikor a D már egy ismert fantasy kiadó volt, és R-el ültünk egy vendéglő teraszán, felhoztam ezt az esetet, hogy az első lépést azért én tettem meg a cége kiadóvá válásához… Kerek perec közölte, hogy ilyen nem is volt és nekem ahhoz semmi közöm sem volt, hogy az ő (!) cége egy ekkora kiadó lett. Régi ismerősként üdvözölhettem számban a rég elfeledettnek hitt bakelitízt. Azt viszont már tudtam, hogy akkor régen mit rontottam el… 

folyt. köv.

pofonok, pofonok

Szóval vártam ott a nagy jutalmat a távozásom estéjén, mint a négyéves Benőke, akinek beígérték a tejbegrízt, és csak áll ott nyál csorgatva… Tökfőzelék jött, bő sugárban. Róbert belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy adag pénzt. Fillérre leszámolta azt az összeget, amit én tettem bele egy közös fanzinba kb. 3 évvel azelőtt, amiben ő a megjelent csekélyke 6 szám alatt a termékeit és a cég boltját reklámozta, és amit a külföldi partnereknek mutogattunk, hogy nekünk van marketing felületünk, bizonyám! Megfagyva álltam. Ő úgy érezte jó fej volt, én úgy, hogy k..va jól döntöttem, hogy eljöttem. Végül is, hogy visszakaptam a pénzem, nem jött rosszul, és ennyi idő távlatában sem értékelem túl a kis B5-ös magazint, amit a kártyajátékosok és szerepjátékosok számára, sok barát és haver cikkeiből, pár nyugati lap híreiből, innen-onnan összekapirgálva hegesztettünk ketten Germo-val (ejtsd: Dzsermo fontos!), akit a mai napig nagyon tisztelek és kedvelek. Egy igazi álmodozó, szórakozott művész ő hatalmas szívvel. Szóval ez volt az érdemeim szerinti megjutalmazás a lá Róbert. Én itt kezdtem el nem barátomként gondolkodni róla, ő egy kicsit később hasonlóképpen rólam… Az újságok egy pár példány kivételével mind nála maradtak persze. Ennek dacára ajánlom őket, remek kalandmodulok voltak bennük a barátaimtól, a mai napig büszke vagyok rájuk. Még egy sztori Germóról: Együtt kotortuk össze valamelyik Fanfárt, amikor az az ötletünk támadt, hogy egy kopasz, vagy kopaszodó (már annyira nem emlékszem pontosan) boszorkánymester legyen a borítón. A kis boszorkánykonyhájában persze tégelyek, üvegek, preparátumok… Támadt egy ötletünk: belehajtottuk a fejünket a scannerbe, és idétlen pofát vágtunk. Majd Germo a Photoshop „ v kezdetleges pont valahány” segítségével belemontírozott minket egy-egy üvegtégelybe. Szóval a preparált fejünk ott díszelgett a gonosz varázstudó asztalán, spirituszban. Közben szólt a rádió, és bömbölt a kor slágere a „Barbie Girl”, amit mi a Fanfárkészítés himnuszaként adoptáltunk, és amire néha teli torokból mi is rázendítettünk. Csak úgy visszhangzott tőlünk az éjszakai bolt. (Mivel természetesen szigorúan munkaidőn kívül a saját szabadidőnkben duhajkodtunk a fanzin készítéssel.) Sokáig maradtunk egyszer, meg kellett nyomni, ment a nyomdába. (Huhh nagy szavak…) Ülünk a gépnél, a virtuális kakukk már rég elüvöltötte a 3 órát, én diktálok, ő ír. „Hamarosan megjelenik a külföldi piacon az Ars Magica legújabbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb…”, és még 2 sor „b”.  Germo az igazak álmát aludta, talán még mosolygott is. Ujja a b betűn nyugodott. Szelíden megráztam: Germo, azt hiszem mára elég lesz! Mindig valami szomorkás vidámság kerít hatalmába, ha ez a történet eszembe jut. Na elég már, sípol a nosztalgia vonat…  (vagy ahogy szeretve tisztelt szerzőnk hősei a goblinok mondanák: nosztaliga) Ezek után kölcsönkapott görkorcsolyámat felcsatoltam, és a Ferenc körútról már csak „rövid úton” hazakorcsolyáztam Csillaghegyre. Csak úgy hasítottam keresztül az éjszakai városon. Jobb kondiban is voltam mint most és mondjuk 20 kilóval kevesebb is. Azóta persze vettem sajátot, és a múltkor elmentem dühből egyet görkorizni, csodálom, hogy nem volt benne a hírekben: „Budapest déli részén elenyésző, a Richter skála szerint 3-as fokozatú rengéseket érzékeltek a Szeizmológiai Intézet munkatársai.” Szóval olyanokat estem, mint az életszínvonal. Hamarosan meg is kegyelmeztem magamnak, és visszaraktam a veszélyforrást a pince polcára, „Görkorizzon az a k..va Sindy!„ felkiáltással. Egy biztos: ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt igenis el lehet felejteni…

Folyt. Köv.

Én állat!

Amikor megígértem Róbertnek, hogy soha többé nem nyúlok munkaként fantasy-hez, komolyan gondoltam. A sors mégis máshogy hozta… Sokáig nyüstölt egy gyermekkori barátom, hogy szüksége van egy jó szervezőre, aki koordinálja a cége új irodájában a papírmunkát, szervezi a barlang- és túlélőtúrákat, majd később a paintball játékot. Mindig mondtam neki, hogy ott, ahol éppen dolgozom számítanak rám, nem hagyhatom őket magukra egy kínos helyzetben, akkor én voltam az egyetlen idegen nyelvű tárgyalóképes ember akkor a D-nél. Közben történt egy, s más, ami miatt egyre inkább úgy éreztem, hogy nem ez lesz az a munkahely, ahonnan nyugdíjba megyek… Talán ott rúghattam el a pöttyöst, hogy előre szóltam, a szülinapomon nem akarok bemenni, szabadságot kérek. Persze a szemét szülinapom pont akkor tört ki, amikor éppen az aprócska alapterületű boltból egy szebb és nagyobb boltba költözött a cég. Kár, hogy már hetekkel előre jeleztem a távollétemet, mégis véres rongyként néztek rám, hogy miért nem jövök be a szabadságomon megszakadni egy csöppet. Hát nem. Persze később Róbert felajánlotta, hogy ne menjek el a cégtől (amikor már a felmondási időmet töltöttem), és ígért minden földi jót. Kicsit mintha elkésett volna vele. Aztán később az alábbi mondat szökkent ki fogai kerítésén: „Akkor majd érdemeid szerint megjutalmaz a cég.” Pont ez. Ennyi év után is emlékszem rá, mert nagyon érdekessé vált ez a mondat a távozásom napján.

folyt. köv.