Elfeledett (B)irodalmak

Posted by devilrib

Viharos széllökések söpörtek végig a hideg pesti utcákon. A szemét szárnyra kapott és körtáncot lejtett, végig az Andrássy úton. Csak úgy keringőzött, polkázott és foxtrottozott a sok eldobott hulladék. Hamburger-csomagolóanyagok, nejlonzacskók, pillepalackok és csoki papírok járták önfeledt táncukat. Pont, mint az operabál, gondoltam. Na jó, talán egy kicsit erős volt a párhuzam, amivel kis hazánk üzleti és társadalmi elitjét illettem. Ha egy kis önvizsgálatot tartok, azonnal megtalálom az irigységet, nem is kell túl mélyre ásnom. Mielőtt azonban kedves blog olvasó a „Brian életéből” ismert kőárushoz fordulnál, hogy vegyél „két hegyeset és egy laposat”, jobb ha te is elgondolkodsz azon, hogy irigyelnéd-e a milliárdosok gondjait és gondtalan semmittevését. Megvolt?Jó, akkor azt hiszem egy kavics sem repül felém, hogy halálra kövezzen az egyik keresztény főbűnért…   Erről viszont eszembe jutott egy történet:

Történt, hogy a D megvetette a lábát a magyar piacon, előnyös megállapodást kötve a Beholderrel a Wizards of the Coast termékek disztribúciós jogának megosztásáról, majd később átvételéről. (Pont mint az amőba, körbekerít az állábaival, aztán ha nem figyeltél már be is kebelezett.) Ez azután történt, hogy egy Amerikából hazánkba szakadt kínai származású csehszlovák (Ez nem vicc! – illetve ha belegondolunk, nagyon is az…) Douglas Wong úr elengedte a magyar gyeplőt. A D-nél futott a szekér. Jött az ötlet: Ne csak terjesszük és árusítsuk, de készítsünk mi is a Wizardsos cuccot. Adjunk ki könyvet!  A WotC akkor falta fel éppen a D&D tulajdonosát a TSR-t és vele együtt a nagy múltú szerepjáték minden aspektusát. Kövérnek és boldognak hitte magát, mint a muréna a tengermélyi barlangjában. Nem sejtette még, hogy hamarosan a Hasbro feliratú nagy fehér cápa gyomrában végzi… Így ment ez itt is, mint mindenhol. Lásd még a kishalas-nagyhalas közhelyt. A WotC amcsi cég, nem kis pénzbe kerül őket meglátogatni. Szerencsére kapóra jött, hogy ők is ott tobzódnak majd a legnagyobb európai könyves eseményen: a frankfurti Könyvvásáron. Oda azért már határozottan olcsóbb volt a repjegy, foglaltam is magamnak egyet izibe’, meg egy igen szerény kis szállást a belváros peremén, az arab  és kínai árusok utcájában. Meg is lepett, hogy ezek már itt is megtapadtak, mint a moha a fák északi felén. A hétvége gyorsan telt, szombaton majdnem sírós toporzékot kaptam, mikor az egyik kiállító minden könyörgésem ellenére sem adta el nekem semmi pénzért a Luis Royo Tarot-t. Azt mondta nincs több nála, de majd hétfőn megvetem a boltjában a „habenzizűrzavar” strasszén. Kösz, gondoltam addigra én már úgy itt hagyom ezt a várost, mint gyorsvonat a rinocéroszt. Na mindegy, elszorult torokkal kúsztam oda a WotC standjához kínos pontossággal. A „Made in USA” mosollyal fogadtak. Nem ettek előtte mákot, így nem volt olyan zavaró, hogy láttam szinte mind a 32 fogukat… Laza beszélgetéssel kezdtük, hogy mit olvastam mostanában, és melyik a kedvenc fantasy könyvem. Na ez az énterepem, gondoltam, és szorongásom úgy oldódott, mint aranyhal a királyvízben. Nagy vigyorogva játszottam  ki ütőkártyáimat, emlegetve a TSR-os „Pools of Drakness” című könyvet, mint „ultimate” nagy kedvecet (A könyv egyébként tényleg RLZ).  Amikor pedig a bemutatópolcukra tévedt a tekintetem és sorban elkezdtem beszélni az ott sorakozó könyvekről. Nagyrészt olvastam őket, vagy az előző részüket. Csacsogtunk. Megkérdeztem, hogy mi a helyzet az kiadással. Erre rám vigyorogtak, és azt mondták, hogy majd küldik a szerződést, és elsőre a Magic kártyajáték mesehátterét elbeszélő könyvekkel kezdjünk, amelyekben valami Mishra meg Uzra nevű kattant varázslók harcolnak egymással életre-halálra. Megtehették, hiszen édestestvérek voltak… De hát nem kérdeznek semmit?Nem, mondták, már mindent megbeszéltünk, tudják, hogy jó kezekbe kerül nálunk a dolog. Hát erre én olyan fenemód büszke lettem, hogy majd kirepedtem, mint szolgabíró fenekén a posztónadrág. Nagy boldogságomban a tárgyalás végeztével egy telefonhoz rohantam, és elújságoltam R-nek a nagy hírt. Ő is örült, és azt mondta, hogy majd hétfőn a cégnél mindent megbeszélünk. Kiügettem a reptérre (szigorúan tömegközlekedéssel), és befaltam egy fűrészpor ízű német szendvicset egy üveg „avilágonmindenholegyformaízű” Coca-colával. Maradt 40 márkám. (Bizony nem tegnap volt ez!). Gondoltam nem tapsolom el itt valami fölöslegesre, lesz annak még otthon helye. Röpcsi haza, másnap büszkén mesélek mindent. A beszélgetés végeztével megemlítettem, hogy maradt még negyven márkám, mire R azt válaszolta: „Jó, akkor add ide!” – és felém nyújtotta lapát tenyerét. Úgy álltam ott, mint akit egy párnacsata közben véletlenül párna helyett egy beszappanozott gumilábtörlővel vágtak pofán. Szó nélkül odaadtam. Kisétáltam az üzlet-irodából, és megpróbáltam kiöblíteni azt keserű bakelit-ízt a számból egy a szomszéd boltocskából származó kis üveg „hálistennekittisugyanolyanízű” Coca-Colával. Azon gondolkodtam, hogy ÉN hol rontottam el.

Évekkel később, amikor a D már egy ismert fantasy kiadó volt, és R-el ültünk egy vendéglő teraszán, felhoztam ezt az esetet, hogy az első lépést azért én tettem meg a cége kiadóvá válásához… Kerek perec közölte, hogy ilyen nem is volt és nekem ahhoz semmi közöm sem volt, hogy az ő (!) cége egy ekkora kiadó lett. Régi ismerősként üdvözölhettem számban a rég elfeledettnek hitt bakelitízt. Azt viszont már tudtam, hogy akkor régen mit rontottam el… 

folyt. köv.