pofonok, pofonok
Posted by aalicskeSzóval vártam ott a nagy jutalmat a távozásom estéjén, mint a négyéves Benőke, akinek beígérték a tejbegrízt, és csak áll ott nyál csorgatva… Tökfőzelék jött, bő sugárban. Róbert belenyúlt a zsebébe, és előhúzott egy adag pénzt. Fillérre leszámolta azt az összeget, amit én tettem bele egy közös fanzinba kb. 3 évvel azelőtt, amiben ő a megjelent csekélyke 6 szám alatt a termékeit és a cég boltját reklámozta, és amit a külföldi partnereknek mutogattunk, hogy nekünk van marketing felületünk, bizonyám! Megfagyva álltam. Ő úgy érezte jó fej volt, én úgy, hogy k..va jól döntöttem, hogy eljöttem. Végül is, hogy visszakaptam a pénzem, nem jött rosszul, és ennyi idő távlatában sem értékelem túl a kis B5-ös magazint, amit a kártyajátékosok és szerepjátékosok számára, sok barát és haver cikkeiből, pár nyugati lap híreiből, innen-onnan összekapirgálva hegesztettünk ketten Germo-val (ejtsd: Dzsermo fontos!), akit a mai napig nagyon tisztelek és kedvelek. Egy igazi álmodozó, szórakozott művész ő hatalmas szívvel. Szóval ez volt az érdemeim szerinti megjutalmazás a lá Róbert. Én itt kezdtem el nem barátomként gondolkodni róla, ő egy kicsit később hasonlóképpen rólam… Az újságok egy pár példány kivételével mind nála maradtak persze. Ennek dacára ajánlom őket, remek kalandmodulok voltak bennük a barátaimtól, a mai napig büszke vagyok rájuk. Még egy sztori Germóról: Együtt kotortuk össze valamelyik Fanfárt, amikor az az ötletünk támadt, hogy egy kopasz, vagy kopaszodó (már annyira nem emlékszem pontosan) boszorkánymester legyen a borítón. A kis boszorkánykonyhájában persze tégelyek, üvegek, preparátumok… Támadt egy ötletünk: belehajtottuk a fejünket a scannerbe, és idétlen pofát vágtunk. Majd Germo a Photoshop „ v kezdetleges pont valahány” segítségével belemontírozott minket egy-egy üvegtégelybe. Szóval a preparált fejünk ott díszelgett a gonosz varázstudó asztalán, spirituszban. Közben szólt a rádió, és bömbölt a kor slágere a „Barbie Girl”, amit mi a Fanfárkészítés himnuszaként adoptáltunk, és amire néha teli torokból mi is rázendítettünk. Csak úgy visszhangzott tőlünk az éjszakai bolt. (Mivel természetesen szigorúan munkaidőn kívül a saját szabadidőnkben duhajkodtunk a fanzin készítéssel.) Sokáig maradtunk egyszer, meg kellett nyomni, ment a nyomdába. (Huhh nagy szavak…) Ülünk a gépnél, a virtuális kakukk már rég elüvöltötte a 3 órát, én diktálok, ő ír. „Hamarosan megjelenik a külföldi piacon az Ars Magica legújabbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb…”, és még 2 sor „b”. Germo az igazak álmát aludta, talán még mosolygott is. Ujja a b betűn nyugodott. Szelíden megráztam: Germo, azt hiszem mára elég lesz! Mindig valami szomorkás vidámság kerít hatalmába, ha ez a történet eszembe jut. Na elég már, sípol a nosztalgia vonat… (vagy ahogy szeretve tisztelt szerzőnk hősei a goblinok mondanák: nosztaliga) Ezek után kölcsönkapott görkorcsolyámat felcsatoltam, és a Ferenc körútról már csak „rövid úton” hazakorcsolyáztam Csillaghegyre. Csak úgy hasítottam keresztül az éjszakai városon. Jobb kondiban is voltam mint most és mondjuk 20 kilóval kevesebb is. Azóta persze vettem sajátot, és a múltkor elmentem dühből egyet görkorizni, csodálom, hogy nem volt benne a hírekben: „Budapest déli részén elenyésző, a Richter skála szerint 3-as fokozatú rengéseket érzékeltek a Szeizmológiai Intézet munkatársai.” Szóval olyanokat estem, mint az életszínvonal. Hamarosan meg is kegyelmeztem magamnak, és visszaraktam a veszélyforrást a pince polcára, „Görkorizzon az a k..va Sindy!„ felkiáltással. Egy biztos: ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt igenis el lehet felejteni…
Folyt. Köv.